Az a hír járta, hogy új diákok érkeznek. Hetek óta az egész iskola ettől volt hangos. Állítólag egy egész nagy család költözik majd ide. Azt is hallottam, hogy az apa, majd a kórházban fog dolgozni. Nem tudtam, mennyire hihetek ezeknek a pletykafészkeknek. Tudom, hogy Jessica a barátnőm, de akkor is többet foglalkozik másokkal, mint kellene.
Eközben megérkeztem az iskola parkolójába, és szememmel parkoló hely után kutattam. A parkoló, már majdnem dugig volt. Nagyon nehezen találtam csak helyet, és azt is az következő órám helyszínétől legtávolabb eső sarokban.
Kellett neked elkésni!- Szitkozódtam.
Leállítottam a motort, és kapkodva kikászálódtam a kocsiból. Az eső éppen csak szemerkélt, így nem húztam az időt a kapucni felvételével. Rohantam matek órára, nehogy elkéssek, hiszen a tanár már így is neheztel rám, nem túl fényes osztályzataim miatt.
Fél úton jártam, mikor megpillantottam egy különös új autót. Egy ezüst Volvo volt az. Nem rémlett, hogy korábban láttam volna ezt már valahol. A forksi gimnázium parkolóját rég nem koptatta ennyire új autó, nagyon rég. Egy pillanatra meg is álltam meg csodálni ezt a járműcsodát, mikor eszembe jutott, hogy nem hallottam a csöngőt.
Órámra pillantottam, és akkor láttam, hogy már több mint öt perce becsengettek. Tudtam, hogy ezért kapni fogok, de reméltem, hogy Charlie fülébe nem jut el a dolog. Nem mintha túl szigorú lett volna hozzám, de nem akartam hallgatni a hülye vicceit, miszerint Jacob annyira elcsavarta a fejem, hogy már az idő érzékem is elveszítettem. Mindig ez volt, ha valamit elfelejtettem, hogy elrontottam. Újonnan, már az örökös botladozásomat is a szerelemmel magyarázta, amivel állandóan kínos helyzetbe hozott.
Immár futva mentem a matek tere felé. Mikor végre elértem az ajtót, megálltam egy pillanatra, hogy kifújjam magam. Bentről már hallatszott a tanár vontatott hangja. Vettem két nagy levegőt, mielőtt beléptem volna. Kinyitottam az ajtót, és…
- Örülök, hogy megtisztel minket a jelenlétével Miss Swan – szólt rám szarkasztikusan a tanárunk. – Megtudhatnám a késés okát? – Kérdezte immár követelőzően.
- Elnézést tanár úr… elaludtam – nyögtem ki a leg elfogadhatóbbnak tűnő választ, és elpirultam.
- Nos, legközelebb húzza fel rendesen azt az ébresztő órát! Menjen a helyére! – Utasított a tanár, és én habozás nélkül siettem eleget tenni kérésének, hiszen arcom percről percre vörösebb lett. Amilyen az én szerencsém, a sorok között, még meg is botlottam, és ha nem kapaszkodok meg az egyik padban, hasra is buktam volna.
Erőm utolsó foszlányaival, égős arccal elkecmeregtem a helyemig Jessica mellet. Mikor végre megérkeztem, nagyot sóhajtottam, és kibújtattam kezem a kabátom ujjából.
- Mi történt? – Suttogta Jess.
Szememmel válaszoltam neki, hogy majd később, mert magamon éreztem a matektanár gyilkos pillantását. Egy biztos: nem szereztem jó pontot azzal, hogy elkéstem.
Egész órán engem figyelt, és minden mozdulatomat egy megrovó pillantással jutalmazta. Vagy háromszor felszólított, de én egyszer sem tudtam jó választ adni. Szinte már imádkoztam, hogy vége legyen ennek a kínkeserves órának, mikor végre, a csengő éles recsegő hangja megszólalt.
Úgy siettem, hogy kint legyek a teremből, hogy én értem ki elsőnek, de rögtön a küszöbön megbotlottam. Elhasaltam a kövön. Szerencsére nem ütöttem meg semmimet, egyedül a megaláztatástól égett az arcom. Gyorsan feltápászkodtam, és megigazítottam magamon a ruhákat. Sikeresen feltöröltem a padlót, és tiszta kosz lettem. Gyorsan leporoltam magam, majd körülnéztem, hogy Jessicával menjek a következő órámra.
Jess, szerencsére, már ott állt mellettem, és magában nevetgélt bénázásomon. Egy gyilkos pillantással elhallgattattam, és elindultam spanyolra.
- Na, elmondod, miért késtél? – faggatott, mikor a parkoló mellett mentünk el. Tudtam, hogy úgy is kiszed belőlem mindent, szóval kitálaltam.
- Reggel kicsit elbambultam a tükör előtt, és mikor ide értem láttam… ezt – mutattam a csillogó Volvóra.
- Hű – lelkendezett Jessica. – Ez vajon kié lehet? Nem tudok róla, hogy valakinek szülinapja lett volna, vagy le tette volna a nyelvvizsgát. Talán valaki az egyik gazdag távoli rokonától kapta? Szerinted, Bella?
Hihetetlen, hogy Jess ennyi mindent el tud mondani egy levegővel. Persze, csak akkor, ha pletykálkodni kell.
- Nem tudom… Lehet, hogy az új diákoké – vetettem föl.
- Lehet. Elvégre, a tanárok nem mondták, hogy mikor érkeznek – gondolkozott el barátnőm.
- Nem lehet, hogy ezt menet közbe beszéljük meg, mert nem akarok egy nap kétszer is elkésni?
- Ja, persze, menjünk csak – indult el Jess. – Ezek az új diákok, biztos nagyon gazdagok, ha ilyen kocsival járnak a gyerekeik, bár ha az apjuk orvos, nem is olyan meglepő…
Igyekeztem, időben helyeselni és hümmögni Jessica szónoklata közben, de be kell valljam, fogalmam sem volt róla, hogy miket hord össze. Csak meredtem magam elé, és próbáltam valami bíztatót felfedezni. Eszembe jutott, hogy mag délután átmegyek Jacobhoz, és egy kicsit felvidultam. Vele legalább valami jó dologról tudok majd beszélgetni. Kint ücsöröghetek majd a garázsban, míg ő a Rabbitot szereli.
Nem is vettem észre, hogy már bent vagyunk a spanyol teremben. Csak a csengő érces hangja riasztott fel álmodozásomból. Bejött a tanár, és rögtön el is kezdtük az órát, de én nem igazán fogtam fel semmit.
A reggeli álmodozásom, rám terítette a magány köpönyegét, és hiányozni kezdett az otthonom, Reneé és a napsütés. Epekedtem minden után, amit itt Forksban nem kaphattam meg. Az ablakon kopogó eső még rosszabb hangulatba taszított, így már csak hagytam, hogy sodródjak az árral.
Jess vad bökdösésére riadtam föl a karomon. Az ebédlőben ültünk, a szokásos asztalunknál, magam előtt egy tál érintetlen étellel. Nem értettem, mi ütött Jess-be aki még mindig vadul bökdösött. Követtem pillantását, és a bejárat felé néztem.
Öt eddig ismeretlen ember lépett be. Elöl egy alacsony fekete, tüsis hajú, manóra emlékeztető lány ment, de mozgása inkább táncot idézett. Ő egy méz szőke hajú magas, izmos fiú kezét fogta, aki legalább olyan kecsesen mozgott, mint a manólány. Őket követte egy szoborszépségű, hosszú, szőke, göndör hajú lány, aki úgy nézett ki, mintha egy magazin címlapjától lépett volna le. A szőke lány derekát egy nagyon magas, eszméletlenül izmos, fekete hajú fiú karolta, aki olyan volt, mint egy élő medve. A különös menetüket, kissé lemaradva egy bronzbarna hajú fiú követte. Alkata közel sem volt olyan izmos, mint a medvét idéző bátyja, de nem lehetett azt mondani rá, hogy nyegle. Arca, akár egy filmsztáré is lehetett volna, de biztos, hogy nem volt híres ember. Igaz, hogy én nem vagyok pletykás, de egy ilyen arcot megjegyeztem volna.
Ahogy elnéztem az új jövevényeket, nem sok hasonlóságot találtam köztük. Ha testvérek, nem kellene, hasonlóknak lenniük? Bár, ahogy elnézem, a két szőke, eléggé hasonlítanak…
- A szőke fiúval együtt volt a matekom – mesélte Mike, lelkesen suttogva, mintha félne, hogy meghallja valaki. – Őt Jasper Halenek hívják, és azt mondta, hogy az egyik lány az iker testvére. Gondolom a szőke hajú.
- Nekem az alacsony, fekete hajú lánnyal volt közös törim – újságolta Ben. – Őt Alice Cullennek hívják, és azt mondta, hogy mind az ötüket örökbe fogadta Dr. és Mrs. Cullen.
- Akkor ezért nem hasonlítanak egymásra. Még jó, hogy nem testvérek. Nem láttátok? A szőke lány és a fekete hajú fiú, meg az, akit Alice-nek és Jaspernek hívnak, biztos együtt vannak. Éritek? Szóval járnak. Nem furcsa ez egy kicsit? – Kezdett bele Jessica.
Én ezen a ponton adtam föl, a próbálkozást, hogy figyeljek. Tekintetemet Angelára, a velem szemben ülő csöndes barna hajú hányra fordítottam. Az ő arcán is ugyan azt az arckifejezést láttam: már megint kezdik.
Mind ketten, inkább ebédünkbe temetkeztünk, bár én azt sem tudtam mit eszek. Szememet, az étkező másik végében lévő asztalra függesztettem. Most, hogy nem mozogtak, jobban szemügyre vehettem az új diákokat, Cullenéket. Próbáltam, nem feltűnően bámulni őket, hogy ne legyen feltűnő, ha körbe pillantanak, de nem igazán sikerült, és ahogy láttam, a többieknek a többi asztalnál sem.
Most, hogy nyugodtan elmélázhattam rajuk, észre tudtam venni a hasonlóságokat. Mint tökéletesek voltak. Annyira kiríttak a tömegből. Mintha a filmvásznon látná őket az ember. Mindegyiküknek ugyan olyan aranybarna szeme volt. Mint a karamella, vagy mint a topáz. És a szemük alatt is ugyan olyan lilás árnyék húzódott végig, mintha nem aludnának eleget, vagy mintha orrtörésből gyógyulnának, csakhogy mindegyikük orra tökéletes volt.
Elfogyott tálcámról az étel, ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek a következő órámra, biológiára. Felálltam és a szennyes edény leadó ablakhoz sétáltam. Utam éppen Cullenék asztala mellett vezetett. Mikor elhaladtam mellettük, egy gyors oldalpillantást igyekeztem vetni mindannyiukra, de be kell valljam, csak a bronzbarna hajú fiú érdekelt.
Mikor mellette sétáltam, megmerevedett ültében. Arcára kiült az undor, mintha valami bűzölögne.
Nem tudtam tovább figyelni az arcát, mert tovább kellett mennem. Igyekeztem, hogy minél hamarabb visszafordulhassak. Szinte futottam a tálcával. Gyorsan belöktem az ablakon, és indultam a kijárat felé, de közben végig a bronzbarna fiút néztem.
Arcán undor volt, és bosszúság, és ő is engem nézett. Mintha a haragot a tekintetében, éppen nekem címezte volna.
Megszaporáztam lépteim. Nagyon fájt, hogy így nézett rám. Rosszul esett, és dühös is lettem. Hiszen nem is ismer!
Könnyek gyűltek a szemembe. Igyekeztem, minél hamarabb elérni az ajtóig. Mikor végre kiértem az ebédlőből, futni kezdtem. Imádkoztam, hogy csak most ne hagyjanak cserben a lábaim, és ne essek el. Gyorsan beértem a lány wc-be, és szembenéztem kipirosodott arcú tükörképemmel. Kitöröltem szememből a könnyeket és egy kis hideg vizet fröcsköltem az arcomba.
Nyugi Bella! Nem neked szólt a haragja. Biztos a testvérei mondtak neki valamit, ami feldühítette – próbáltam győzködni magam. Nem igazán sikerült, de egy kicsit megnyugodtam.
Kisétáltam a wc-ből és biológia terem felé vettem az irányt. Reméltem, hogy hamar fölérek a terembe, és kapok egy újabb órányi merengést, hiszen ezen az órán egyedül ülök. És aztán, végre elmehetek innen, találkozhatok Jacobbal, és elmesélhetem neki a sok furcsaságot a mai napomból. Ő majd biztos megnyugtat.
Mikor felértem a terembe egy kicsit megnyugodtam. Csak pár ember lézengett odabent. Gyorsan leültem a helyemre, felraktam az asztalra a táskám és karba font kezemmel együtt a fejem is ráhajtottam. Lehunytam a szemem, és csak arra figyeltem, hogy ne boruljak ki. Próbáltam valami jó dologra összpontosítani. Mivel nem jutott semmi ilyesmi az eszembe, csak hallgattam az emberek lépteit, és próbáltam kitalálni, hányan lehetünk bent.
5… 7… 13… 15…
Ekkor megszólalt a csöngő. Nagy nehezen felemeltem a fejem, és kivettem a holmim a táskámból. Füzetemet kinyitottam, és firkálgatni kezdtem. Úgy gondoltam, ezen az órán nem csinálok semmit, csak ha felszólítanak, de nem bírtam ki, és elkövettem egy igen nagy hibát, felpillantottam az ajtóba.
Az ajtóban, meg láttam a bronzbarna hajú fiút. Tekintetünk ismét találkozott, de az övé haragos volt, míg az enyém inkább elképedt. Pár másodperc múlva kiszakította tekintetét az enyémből, és kétségbeesetten körbepillantott a teremben. Gondolom, üres helyet keresett, de nem járt sikerrel, mert csak a mellettem lévő szék volt szabad.
A bronzbarna fiú, ha lehet még dühösebben lépdelt mellém. Meglepő, de hiába láttam, hogy mérgesen trappol, léptei hangját nem hallottam. Mérgesen, de mégis kecsesen leereszkedett mellém. Végig dühös pillantásokat lövellt rám, kezét ökölbe szorította, és szinte nem is vett levegőt.
Ekkor elhatároztam, hogy meg kérdezem, mi baja is tulajdon képen. Már épp nyitottam volna a szám, mikor megérkezett Mr. Banner, a biológia tanárunk.
Kelletlenül visszafordultam a füzetemhez, és firkálgatni kezdtem bele. Ekkor eszembe jutott, hogy még mindig nem tudom, a bronz marna hajó fiú nevét. Gyorsan oldalra sandítottam, és a szomszédom füzetére néztem.
Edward Cullen- állt rajta takaros betűkkel. Ó, milyen szép neve van. Mint egy múlt század béli hősnek. Mint Jane Austen idejében…
Bella?! Ez meg mi volt? Neked barátod van! Nem álmodozhatsz egy vadidegenről, mikor Jake, a legjobb barátod most is rád vár! Térj észhez!
Gyorsan a saját füzetemre pillantottam, és folytattam a firkálgatást. Nem akartam elhinni, hogy ennyire elszédített ez az idegen, aki dühös tekintettel, ökölbe szorított kézzel mered rám. Nem tudom mi ütött belém. Istenem, add, hogy ez az óra hamar véget érjen.
Negyven öt percen keresztül próbáltam elviselni az Edward Cullen-ből áradó haragot, de közben legalább háromszor éreztem azt, hogy el fogok szaladni. Nem bírtam volna egy pillanattal sem tovább, mikor végre ki csengettek, és felállhattam. A lehető leggyorsabban iszkoltam kifelé a teremből, de Edward Cullen így is megelőzött.
A folyosón, bambán bámultam, ahogy ruganyos, kecses léptekkel egyre csak távolodik, de egyszer még visszafordult, és felém lövellte különös, dühös tekintetét.
2. fejezet
Árny
Az a pillantás… Lyukat égetett a tudatomba. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből.
Csaknem ugyan olyan dühös voltam, mint Edward Cullen, mikor elindultam a parkolóba a furgonom felé. Dühösen trappoltam keresztül az emberek és az autók között. Nem figyeltem senkire és semmire. Csak azt a dühösen izzó fekete tekintetet láttam magam előtt, ami olyan mély volt, mint ez éjszaka…
Fekete? Az ebédlőben még nem aranybarna volt mindegyikük szeme? Áh, biztos csak rosszul láttam.
Végre valahára elértem furgonom, a helyet, amit legjobban szerettem ebben az esőben tocsogó városban. Bepattantam a volán mögé, hangos robajjal beindítottam a motort, és La Push felé vettem az irányt. Pár perc múlva, már az erdővel szegélyezett kanyargós országúton robogtam.
A fák méregzölden borultak az út fölé, baljóssá téve a gyér napfény halovány árnyékait. Régebben szerettem az ilyen tájakat. Mondjuk, nem túl sokszor láttam ilyesmit élőben. De mindig mikor olvastam róla, vagy a tévében láttam, úgy éreztem, hogy nekem is ott kellene lennem. Az erdő, a maga baljósságával, árnyaival, a hangokkal… Varázslatosnak tűnt.
Persze, mikor ide költöztem, rájöttem, hogy nem azt kaptam, amire vártam. Ez az erdő teljesen más volt. Semmi misztikust nem láttam benne. Szimplán úgy gondoltam rá, hogy ez egy olyan hely, ahol jól el tudok ázni az örökösen hulló esőben. Ahol még azok a testrészeim is vizesek lesznek, amik egyébként épen hazaérkeznének.
De most, valami mégis más volt. Az erdő, mintha megváltozott volna. Olyan erők sugároztak belőle, amiket korábban éreztem, mikor csak közvetettem láttam erdőt. Úgy éreztem, ismét az a kalandvágyó kislány vagyok, aki régebben voltam, és hogy az erdő hívogat. Magához szólított, mintha csak az otthonom lenne.
Pedig egyáltalán nem éreztem otthonosan magam ebben a pillanatban. Úgy éreztem, valami érthetetlen dolog a nyakamba ült, és onnan nyom lefelé, és lefelé, és lefelé, egyre lejjebb, míg végül össze nem roskadok.
Azt hiszem, ez volt az a pont, ahol feladtam. Lehúzódtam az út szélére, kiraktam az elakadás jelzőmet, és kiszálltam az autómból. Egyenesen a páfrányok szegélyezte erdőszélre trappoltam. Átvágtam a nedvesen csillogó levelek között. Ahol kézfejem és ujjaim kilógtak a vízhatlan kabátomból, nedvesek lettek. Furcsa, de kellemes borzsongás futott végig a gerincemen.
Beljebb hatoltam a sűrűben, de csak annyira, hogy még éppen lássam furgonom pirosas kopottas színét. Semmi kedvem nem volt eltévedni.
Kereste egy kidőlt fát, amire rá ültem. Farmernadrágom kicsit árnedvesedett a hideg érintéstől, de ez most nem érdekelt. Felhúztam kapucnimat is, és hátradőltem a korhadt fán.
Ez előtt, soha eszembe nem jutott volna, az erdőben lefeküdni. Túl sok józan ész volt bennem. De most, hogy még mindig a szemem előtt lebegett Edward Cullen dühös és ésszerűtlen pillantása, nem érdekelt, hogy én mennyire is vagyok ésszerű.
Csak feküdtem a korhadt fatörzsen, és próbáltam kiélesíteni egy, egy érzékem. Megpróbáltam minden göcsörtöt, ami a hátamba fúródott elkülöníteni egymástól. Megpróbáltam az erdőből áradó különös zajokat felismerni. Hallgattam a levelek zördülésének lágy suhogó hangját, mikor egy fuvallat végigfutott rajtuk. A surranásokat, amik bizonyára egy őz nyomát mutatták. a halk csobbanásokat, mikor egy fáról lehulló harmat csepp bele zuhan egy pocsolyába, és a részévé válik.
Ám ekkor egy ide nem illő zajt hallottam túlságosan is közelről. Egy ág roppant szét. Nem is lett volna olyan különös ez a zaj, ha nem lettem volna itt. De itt voltam, és képtelenség volt, hogy egy állat csupán egyetlen egy ágra lépjen rá, ha egy ember van a közelében. Ha egy állat lett volna, biztos, több ág törik el, és a levelek suhogását is hallottam volna, mikor elmenekül. De ez biztos nem állat volt.
Rémülten ültem föl a korhadt fán. Körbepillantottam, és mikor elfordítottam a fejem, hallottam az levelek suhogását is.
Szinte öntudatlanul egyenesedtek ki lábaim, és emeltek álló helyzetbe. A félelemtől bénultan, lomhán forgolódni kezdtem, és folyton hallottam a fák és a levelek suhogását, mint mikor valaki mellettük rohan el.
Újabb ág reccsenését hallottam, és arra kaptam a fejem, de egyből hátra is hőköltem. Egy embert láttam elsuhanni a fék közé. Egy embert, akinek éppen olyan alakja és bronzvörös haja volt, mint Edward Cullen-nek. Egy embert, aki hihetetlen tempóval futott tova.
Bella térj már észhez! Biztos, csak egy őz volt az, te meg túlreagáltad! – Mondtam magamnak, de nem tudtam megnyugodni.
Úgy éreztem, hogy az előbb elsuhanó árny – legyen az őz, vagy ember – figyel engem a lombok közül. Tekintetét folyamatosan rajtam függeszti, és lyukat éget belém.
Gyorsan a furgonom lombokon áttetsző kopott pirossága felé iszkoltam. Egy perccel sem tudtam volna tovább ott maradni. Az erdő, ami csábított, most elmúlt, helyébe visszatért, az utálatos, vizes, nedves erdő, amitől a hideg is kirázott.
Szinte kirobbantam a páfrányok közül, és visszaszálltam a furgonomba. A megnyugtató, száraz, benzin, pipadohány és borsmentaszagú térben, egyből megnyugodtam. Találtam racionális magyarázatot az erdőben történetekre és elmosolyodtam. Vicces, hogy félelmében mi mindent képes bemesélni magának az ember.
Beindítottam a motort, és a kedvenc állomásomra kapcsoltam a recsegős, öreg, rádiót. Az ismerős dallamok egyből elűztek minden félelmet és kétkedést, ami a szívemet nyomta. Most már nyugodtan hajthattam tovább La Push, Jacob, a falka és a mindennapok felé. Már nem érdekelt sem Edward Cullen, sem az, hogy milyen dühös pillantással nézett rám.
Próbáltam elterelni a figyelmemet egy nyugodtabb mederbe, így Jake-ra gondoltam, és próbáltam megfejteni az érzelmeimet felé. Különösen kötődtem Jacobhoz, bár nem tudom, hogy ezt lehet-e szerelemnek mondani. Mindenképpen fontos volt számomra, de nem láttam a szemeim előtt, hogy vele öregednék meg. Nem tudtam őt elképzelni, hogy a férjem legyen, vagy, hogy a gyerekeimet nevelje. Egyszerűen csak szerettem. Talán, idővel hozzászokok a gondolathoz, hogy van nekem, így nem kell neki fájdalmat okoznom, mert tisztában vagyok vele: ő szerelmes belém. Jobbat érdemelne nálam, de igyekszem, hogy tökéletes barátnő legyek neki.
Észre sem vettem mennyire elkalandoztam, csak arra eszméltem fel, hogy egy fehér árny (kísértetiesen olyan, amit az erdőben láttam) elsuhan mellettem. Elcsaptam a kormányt balra, nehogy elüssem, bár már kétségtelen elhaladt mellettem. Egy fatörzs rohamosan közeledett a szélvédőm felé. Ijedten, reflexszerűen és erővel rátapostam a fékre. A fejemet bevertem a kormányba, majd hátracsapódott az ülés támlájához. Előbb hallottam az éles csattanást, majd az émelyítő fájdalmat. A meleg vér éreztem, ahogy lefolyik a koponyámról, le a tarkómig, utána pedig eláztatja, kedvenc mélykék, selyem blúzom hátulját. A szagtól felfordult a gyomrom. Mint a sósav és a rozsdás szög keveréke. A szemem elnehezült, a fejemre súlyos víztömeg szállt, én meg átadtam magam neki. Sodródtam.
- Hé, jól vagy? - Éreztem, hogy valaki az arcomhoz nyúlt, a keze, olyan volt, mint egy márványszobornak, még is megnyugtató. Először csak simogatta, majd egy kicsit megpaskolta az arcomat, mire a fejem iszonyatosan elkezdett zúgni. Nem bírtam válaszolni. Úgy éreztem, ha kinyitom a számat, menten szétesek. Iszonyatosan lüktetett a fejem.
- Hm? – nyögtem, majd egy kicsit pislogtam. Az erős fény hirtelen szúrta a szememet. A homályos foltból kezdtek kiolvasni a körvonalak. Fák, kövek, út és egy…. manó?! Hollófekete haja volt, ami rakoncátlanul meredezett az ég felé, és különös, még is gyönyörű és tökéletes vonásai voltak. Ha jól be tudtam mérni elég alacsony volt, de gyönyörű tejkaramella színű szeme volt. A fejem elég ködös volt, és zúgott a fülem is, de ez az arc nagyon ismerős volt.
- Alice Cullen vagyok. – felelt a kimondatlan kérdésemre. Hát persze, Alice. Ma láttam az ebédlőben. – Jól vagy?
- M-mi történt? – kérdeztem tompán, majd a fejemhez emeltem a kezem, és elkezdtem tapogatni mi lehet vele. A homlokomnál egy dudort érzékeltem, majd amikor hozzáértem fájdalmasan felszisszentem.
- Vigyázz vele. – mosolygott kedvesen. – Nem tudom. Épp erre sétáltam, és megláttalak. Lekezeltem a sebedet, utólagos engedelmeddel megkerestem a kocsidban az elsősegély dobozt. Hívjak orvost? – kérdezte aggódva.
- Nem kell. – motyogtam. – Felhívom a barátomat.
- Neked barátod van? – kérdezte meglepetten, de még is csalódottan. – A suliba jár?
- Nem. A rezervátumba. – válaszoltam, majd elkezdtem az ülésen keresni a telefonom. Nem éppen a legújabb modell volt, sőt. De telefonálni lehet vele, és nekem az a lényeg. Nem találtam sehol, ezért lehajoltam, hogy megnézzem az ülés alatt, hát persze, hogy az ott volt, és a legtávolabbi zugban. Aprót felnyögtem, mert egyre jobban lüktetett a fejem, ahogyan kotorásztam.
- Hagyd, kiveszem neked! – trillázta, majd egy határozott mozdulattal visszanyomott az ülésre.
Ahogyan behajolt a kocsin – mert ő közben kint állt az úton, a kocsim mellett – és elkezdett alul keresgélni, megfeszültek izmai. Ez az apró lány közelebbről megnézve egyáltalán nem tűnt olyan törékenynek. Izmai (vagy inkább a bőre) keménynek, áthatolhatatlannak tűnt. Mintha egy fának is minden gond nélkül neki menne, és utána nem lenne semmi baja.
- Meg is van! – mosolygott.
- Köszi! – feleltem, és a végére egy kicsit elpirultam. Elég szánalmas vagyok, még a telefonomat sem tudom egyedül megkeresni. Bepötyögtem a számát, bár egy kissé remegettet a kezem, így kezdhettem előröl. Mikor végre sikerült, Jacob három csörgés után felvette:
- Mizújs, Bells?
- Jacob, értem tudnál jönni. Itt vagyok, a La Push melletti úton, már nem messze járhatok tőletek.
- Mi történt? – kérdezte aggódva.
- Nem tudom pontosan. Neki mentem egy fának.
- Szentséges ég! és mi lett a fával?
- Jake! – szóltam haragosan.
- Bocs, csak a kocsinak szerintem meg sem kottyant. De te hogy vagy?
- Szédülök egy kicsit, ezért kérném, hogy gyere értem, ha majd még egyben akarsz látni.
- Pár perc és ott vagyok! – nevetett, mire én haragosan levágtam a telefont. Ha meghalnék, azon is röhögne.
- Én akkor megyek! – mondta feszülten Alice.
- Oké, köszi, hogy segítettél. De mit kerestél az erdőben? – kérdeztem kíváncsian.
- Mondom sétáltam. Akkor a rezervátumba jár a barátod?
- Igen. – ráncoltam a homlokomat. – Miért fontos?
- Csak kíváncsi vagyok! – kacsintott, majd beindult az erdőbe.
- Várj, Alice! – kiáltottam utána. Hogy jutsz haza?
- Az erdőben van a házunk. – mosolygott. – Vigyázz magadra, Bella! – integetett, de hangjában volt valami figyelmeztető.
- Te is… - motyogtam. Feleslegesnek tartottam, hogy kiabáljak, már úgy sem hallotta volna meg.
Kicsit hátradőltem, a kényelmes, bár kétségtelenül keményülésen, és elkezdtem masszírozni az orrnyergem, hogy tompítsam a fájdalmam.
- Bells! – hallottam meg Jacob rekedtes, még is kellemes hangját. Kissé összerezzentem, ahogyan hozzám ért.
- Jake! – suttogtam.
- Három percre nem hagyhatlak magadra! – rázta rosszallóan a fejét.
- Sajnálom… - motyogtam.
- Ugyan, semmi baj. - lehelte egészen közel a fülemhez. A várt bizsergés – amit évek óta várok – ismét elmaradt. – Na, csusszanj arrébb. Odaviszlek, és nálunk ledőlsz egy kicsit, mert elég sápadt vagy. Jó?
- Oké. – egyeztem bele. Jacob megfogta az állkapcsomat, majd maga elé fordította. Mélyen nézett a szemembe, a csillogó, sötétbarna szemeivel. Arca egyre közeledett hozzám, a gyomrom pedig idegesen rángatózni kezdett, mint minden egyes csókunknál. De mielőtt ajkaink találkozhattak volna, fintorogva hátrahörkölt, mire én megkönnyebbültem. De ez nem tartott sokáig, mert iszonyatos méreggel nézett rám:
- MI EZ A SZAG? – követelte.
3. fejezet
Gyanú
AliceMiután beértem a fák közé, egyből a legsebesebb tempóra kapcsoltam. Úgy suhantam a fák között, mint egy árny, akit az átlagos szem észre sem vesz. Éppen így suhantam a látomásom után is.
Láttam, hogy Bella neki megy annak a fának, és ha nem segítek neki, akkor ott vérzik el, az út szélén. Hihetetlen, hogy Edward majdnem hagyta magát lelepleződni. Bella még nem áll készen arra, hogy megtudja rólunk az igazságot.
De miért nem láttam, hogy Bellának barátja van? Ilyen nem szokott velem előfordulni. Annyira tisztán láttam ma délután, hogy Edwarddal egymásra találnak. Méghozzá igen hamar. A biológia óra után, már nem is ált fenn a veszély, ami korábban, hogy Edward… rágondolni sem bírok.
Mindenképpen beszélnem kell majd Jasperrel erről. Ha Bella cserbenhagyja Edwardot, a bátyám belepusztul.
Miért nem láttam Bella barátját?
EdwardBementem a garázsunkba, hogy kocsit cseréljek, és elvigyem Carlisle autóját. Az ő tankja tele volt. Így könnyebb lesz az utam Kanadába. El kellett menekülnöm, az engem kínzó szörnyeteg elől. Már éppen indultam volna, mikor meghallottam Alice, eszeveszett gondolatbeli szitokáradatát, amit egyenesen felém küldött. Nem maradt más választásom, bementem a nappaliba, ahol az egész családom ücsörgött.
- Nem tudom, mi ütött belém Alice, de ne kapd föl az vizet. Nem történt semmi katasztrófa – magyarázkodtam húgom fejben feltett kérdésére, mire a családom többi tagja csak értetlenül nézett rám.
Gyere utánam! Hangzott Alice utasítása, majd az ajtó felé libbent, én meg követtem. Ahogy kiértünk az ajtón, futni kezdett az erdő felé. Én ugyan késéssel indultam, de így is könnyen a nyomába értem. Addig futottunk, a sűrűben, míg Alice biztos nem volt abban, hogy nem hall minket otthonról senki.
- Edward – kezdte komoly hangon. – Láttam, hogy mit tervezel, és eszedbe ne jusson! Nem mehetsz el! Nem láttad a fejemben a jövőt?
Kérdezte, majd újra lejátszott a nekem a képet, ahol én és Isabella Swan álltunk egymás mellett, kézen fogva. Az ő bőre is ugyan olyan sápadt és kemény, mint a miénk, szeme arany színben pompázott.
- Alice, ez nem fog bekövetkezni, túl nagy a csábítás! – Szidtam le a legkedvesebb húgom.
- Edward, egyszer már ellen tudtál állni! És ezek után, kétségtelen lett, hogy ez az egy út maradt.
Nincs más lehetőség! – erősködött.
Akaratlanul is felvillantak szemem előtt a másik út képei. Isabella Swan, sápadtan, holtan fekszik a kezeim között, nyakán egy félhold alakú sebhely, az én szemem pedig karmazsinvörös színben játszik.
Bella- MI EZ A SZAG? – Követelte Jacob.
- Milyen szag? - Éretlenkedtem. Őszintén, fogalmam sem volt miről beszél.
- Valaki, itt volt előttem, és ellátta a sebed. Tudom, hogy így volt, ne akarj hazudni!
Kezdtem megijedni Jacobtól. Hangja szinte már agresszív volt. Nyakán, fenyegetően dudorodtak ki az erek, orrát pedig felhúzta, mintha valami büdöset érezne, pedig a levegőben egyedül az eső, és az erdő tiszta illata keringett. Már vérem illata sem szállt baljósan és kellemetlenül körülöttem.
- Mondd meg az igazat! Ki volt itt?
- Jött pár új diák a suliba. Az egyikük éppen erre sétált és ellátta a sebem. Jake, nem vagyok köteles az életem minden percéről beszámolni neked! Arról nem is beszélve, hogy fogalmam sincs, miféle szagra gondolsz – fakadtam ki. – Most pedig menjünk innen, mert szerintem már várnak ránk – fejeztem be durcásan, és elhúzódtam a volán elől.
Jacob beszállt a kormány mögé, és elindultunk. Szegény öreg furgonomat – ami régebben az övék volt – nagyon meghajtotta. A motor hangos robajlásában, szinte hallottam a jajveszékelést is.
Jake, ne bántsd már szegény furgonomat – akartam kérni Jacobot, de mikor felé fordultam, arca visszatartott. Dühös, és kétségbe esett arcot vágott. Mintha valami olyasmi történt volna, ami minden eddigi erőfeszítéseit összetörte volna. Minden eddigi dühöm elszállt
- Jake, mi baj? – kérdeztem, és a combjára tettem a kezem.
Érintésemtől egy kicsit megnyugodott. Arca megenyhült, és sokkal könnyedebben fordult felém.
- Azt hiszem akadt egy kis problémánk. Mondd csak, hogy hívják a lányt, aki segített?
- Alice – mondtam kissé értetlenül.
- Mi a vezeték neve? – puhatolózott tovább Jacob.
- Cullen. De gondolom, nem ez a neve, mert örökbe fogadták –magyaráztam, mire Jacob arca újra felvette az előbbi kétségbe esett, dühös, mi voltját.
Egy pillanattal később, már újra enyhült volt az arca, de szeme még mindig feszülten csillogott.
- Menjünk, hiszen már várnak ránk. Emily számít rád, nem könnyű ennyi farkas éhes pasira főzni – viccelt Jacob.
Észre sem vettem, de már a házuk előtt parkoltunk. A nap már kezdett alábukni a horizonton, így a félhomályban, a Black-ház ablakain kiszűrődő lámpafény, igencsak megnyugtató látvány volt. A ház előtt parkolt Clearwaterék kocsija és Charlie cirkálója is.
Gyorsan kiszálltam a kocsiból, és már rohantam is a ház felé, de hirtelen Jacob mellém lépett, és a derekamnál fogva vissza tartott. Maga felé fordított, majd másik kezét a tarkómra téve megcsókolt.
Engedelmesen visszacsókoltam, de ismét nem éreztem azt, amit a könyvekben szokott olvasni az ember a csókokról. Már kezdtem azt hinni, hogy ilyen nem is létezik, hogy ez csak egy író gyermeki túlkapása volt, amit később mindenki átvett tőle.
Jake lassan elvált tőlem, majd egy utolsó csókot nyomott homlokomra.
- Szeretlek, Bella – mondta nekem halkan. Nem ez volt az első eset, hogy kimondta.
- Én is téged, Jake – hárítottam. Mindig ez volt a reakcióm, mikor azt mondta szeret. Nem tudtam rávenni magam, hogy én is kimondjam neki, mert úgy éreztem félre értené.
Szerettem Jacobot, mint a legjobb barátomat, de ezt én még nem nevezném szerelemnek. A könyvekbe vagy a filmekben nem ilyennek tapasztaltam a dolgot, így nem tudtam kimondani. Ha kimondom, úgy éreztem volna, hogy megcsalom Jacobot. Nem akartam ábrándokba kergetni.
Lassan a Black ház verandája felé lépkedtünk. Mikor beléptünk a házba, egyből összetalálkoztunk a konyhában tüsténkedő Emily-vel.
- Sziasztok! Bella, csakhogy itt vagy, már elkélt a segítség. Mi történt a fejeddel? – hadarta egy szuszra, miközben a homlokomon éktelenkedő, hatalmas sebkötöző tapaszra mutatott.
- Oh, hát… - kezdtem zavartan, de Jake a szavamba vágott.
- Közelebbről megismerkedett egy fával.
Jacob hangos nevetésben tört ki. Emily is megeresztett egy mosolyt, de egyből tovább folytatta munkáját. Én csak sóhajtottam egy nagyot.
- Beköszönök a többieknek, és utána jövök segíteni – motyogtam, és egyből a nappali felé vettem az irányt.
A bent lévők, mind vicces anekdotákat meséltek egymásnak. Ott volt Charlie, Billy, Sue és Hanry Clearwater, a fiuk Seth, Quil, Embry és Jared. Nem is értettem, hogy fért be ennyi ember abba a pöttöm kis helységbe.
- Sziasztok – köszönt a mögöttem belépő Jacob, és indult is, hogy mindenkit külön köszöntsön.
Én csak intettem, és már mentem is vissza konyába segíteni Emilynek.
- Bella, kavargasd a szószt, míg én megterítek, adta ki az utasítást az indiánlány, mikor beléptem. Gyorsan a tűzhelyhez mentem, és kavargatni kezdtem a paradicsomos spagetti szószt. Mikor a finom illatok belengtek orromba, egy kicsit elméláztam.
- Emily, hol van Sam? – Kérdeztem, mikor eszembe jutott, hogy őt nem láttam odabent.
- Csak Paullal volt megint egy kis gond – magyarázta Emily, egy kicsit lemondóan. – Sose fog megváltozni az a fiú…
Persze, sejthettem volna. Paul nagyon könnyen elveszti a fejét, és ilyenkor mindig átváltozik farkassá. Ha nem tanul egy kis hidegvért, sosem fog normális lenni.
Míg tovább kavargattam Emily híres spagetti szószát, egy igazán kellemetlen dolog történt. A konyhába egyenesen Leah Clearwater toppant be. Seth nővére egy évvel volt idősebb nálam, de ahelyett, hogy átlagos 18 évesként fiúk után szaladgált volna, meg vihogott volna mindenen, hárpiakánt magába zárkózott, és senkivel nem volt kedves.
Pár évvel ezelőtt ő még Sammel járt. Nagyon szerelmesek voltak egymásba, de Sam nem mondhatta el Leahnak a farkasos dolgot. A lány eléggé rosszul viselte Sam eltünedezéseit még az átváltozás elején. Aztán Sam tapasztaltabb lett, és minden rendbe jött, ám ekkor történt valami, amiről addig csak a legendákban hallott mindenki. Sam találkozott Emily-vel, aki bevésődött neki. Ez amolyan első látásra szerelem dolog. Ha valamelyik farkasnak bevésődik valaki, akkor már nem tud mit tenni ellene, egyszerűen fizikailag kötődik az illetőhöz.
Így Sam szinte kénytelen volt magára hagyni Leaht, hogy Emilyvel lehessen. Persze szörnyen bűntudata volt a dolog miatt, de nem tudott mit tenni. Ezek után persze nem csodálom, hogy Leah egy keserű hárpia lett. Összetörték a szívét, és az óta sem tudott kihátrálni a dologból.
Egyszer megpróbáltam neki tanácsot adni ez ügyben. Csak, hogy ne legyen ennyire szörnyű nézni a szenvedését. Azt tanácsoltam neki, hogy próbáljon meg valaki mással randizni, csak hogy megtudja, mit hagyhat ki.
A reakciója… Hűűű! Még most is bele borzongok, ha eszembe jut. Igazi hisztériás rohamot kapott. Ordibált, hogy ki vagyok én neki, hogy beleszólok a szerelmi életébe, és mit képzelek magamról, hogy így lehordom. Csapkodott mindenfelé, még egy ember magas tükröt is összetört. Aztán zokogásban tört ki, de közben folyamatosan ordibált, és minden olyannak lehordott engem, ami nem tűr nyomdafestéket. Még a szomszédok is átjöttek, hogy megnézzék, nem egy kutyát akarok megfőzni kondérban.
Felhívtam Jacobot, hogy segítsen lenyugtatni, és pár óra múlva már csak egy csendesen szipogó sértett nő volt, aki több hónapnyi hallgatás után, kitombolta magából a haragját, és elkeseredettségét.
Ezek után persze nem lettünk éppen puszi pajtások. Nem is tudom igazán, hogy mit gondolt Leah ezek után, de mindig mikor látott felém küldött egy szúrós pillantást.
- Mit segítsek? – Kaffantotta Leah.
- Már majdnem végeztünk, de segíthetsz, ha akarsz – mondta neki Emily. Fura, de Emily annyira tudott bánni Leahval, hogy a lány a közelében szinte normálisnak látszott. De csak szinte… - Vedd le a tésztát a vízről, és tegyél fel egy újabb adagot.
Leah szó nélkül mellém sétált a tűzhelyhez, leszűrte a tésztát a forró vízről, és egy újabb adagot dobott bele.
Lassan elkészültünk mindennel. A temérdek mennyiségű kaja, ami alatt az asztal roskadozott, elég lett volna egy századnyi katonának is.
Mikor Emily szólt a nappaliban ücsörgőknek, hogy jöhetnek, kiéhezett farkas falka módjára rontottak be. Persze ebben nem is volt szinte semmi meglepő, mert igazándiból, tényleg kiéhezett farkas falka voltak, már ha az ember értékeli a fanyar humoromat. Nekem és Emilynek nem is maradt az asztalnál hely, így inkább a konyhapultnak dőlve ettünk. Azt hiszem, jobb is volt így, mivel így kimaradtunk az asztalnál lévő dulakodásnál.
Jacob feltűnően hamar végzett a vacsorájával. Sokkal többet szokott asztalnál ülni, és mindig ott marad még jó sokáig, hogy tovább beszélgessenek. De ezúttal másként volt. Mindenkinél hamarabb végzett és intett nekem, hogy menjünk ki. Én persze követtem, mert a mai nap után igen csak szükségem volt legjobb barátom… akarom mondani a fiúm - aki mellesleg nem is fiú, hanem farkas- támogatására.
Mikor kiértünk a zsúfolt és kissé zajos Black házból, a kinti hűvös levegő, és a szitáló eső kifejezetten jól esett. Gyorsan keresztülvágtunk a kerten, és egyenesen a Jacob által házilag eszkábált garázshoz értünk. Itt tartotta a Volkswagen Rabbitot, amit ő maga szerelt össze, teljes egészében. Jacob azt állította, hogy még közel sincs kész, de én nem láttam rajta hiányosságot. Azt mondta, hogy még hiányzik a hengerfej, bár nekem gőzöm sem volt arról, hogy mi a csoda is lehet az.
Beültünk a Rabbitba, és csak üldögéltünk, egymás kezét fogva, míg Jacob meg nem törte a csendet.
- Bella – szólt a sok hallgatástól rekedtes hangon. – Kérdeznem kell tőled pár dolgot, de meg kell ígérned, hogy őszintén válaszolsz!
Kicsit megrémültem, hogy ilyen komolyan kezdett bele mondanivalójába. Nem tudtam, hogy mit is akar ez jelenteni. De tudtam, hogy Jacobban megbízhatok, így bólintottam, és feszülten vártam a folytatást.
- Említetted, hogy új diákok jöttek a forksi gimibe. Mit is mondtál, mi a vezetéknevük? – Kérdezte Jake nagyon komoly arccal, minta éppen az évszázad puccsát (A szerk. megjegyzése: államcsíny) akarta volna leleplezni.
- Cullen. De kettejüket, akik ha jól értettem ikertestvérek, Hale-nek hívják – mondtam könnyeden.
- Én nem láttál rajtuk valami furcsaságot? – Tudakolta.
Persze, most már eszem ágában sem volt beszámolni Jacobnak, Edward Cullen különös viselkedéséről. Inkább megtartottam magamnak ezt a különös dolgot, és elhatároztam, hogy én magam járok utána az ügynek.
- Pontosan, milyen furcsaságot kellett volna észrevennem? – Hárítottam.
- Valami szokatlant, mondjuk a külsejükben.
- Hát… Nagyon sápadtak mindannyian. És rájuk férne egy alapos alvás is – mondtam szép lassan, minden szót jól végiggondolva.
- És nem volt semmi különös a szemükben – kérdezte Jacob immár sokkal izgatottabban, mintha éppen megtalálta volna ez elkövetőkhöz vezető legfőbb nyomot.
- Nem éppen. Mindannyiuknak egyforma aranyszínű a szemük – kivéve persze Edward Cullent, mert az ő szeme fekete, mint az ónix… Legalábbis az volt, mikor utoljára láttam – tettem hozzá magamban.
Jake olyan arcot vágott, mint akinek eltolták a biciklijét.
- De nem lehet, hogy csak kontaktlencse volt rajtuk? – Erősködött, egy kicsit kétségbe esetten.
- Hát… Igazándiból dunsztom sincs, Jake. Nem vagyok szakértő, de nekem igazinak tűnt a szemük.
- Oh… Értem. És pontosan, mi történt mikor ide felé jöttél?
- Hát… - hezitáltam. Nem akartam elmondani az Edward Cullen alakú valamit, amit az erdőben láttam. Jacob tuti bolondnak nézne. - Egy kicsit elbambultam, és neki mentem egy fának. Elájultam, és ha Alice Cullen nem jön, akkor nem is tudom mi történt volna. De jött, ellátta a sebem, és utána felhívtalak. Mikor megkérdeztem, hogy ő hogy jut majd haza, azt mondta, hogy az erdőben lakik és nem lesz semmi gond. A többit már tudod…
- Nem érezted úgy, hogy hideg a keze? – Erősködött.
- Ez meg miféle kérdés Jacob Black? – kérdeztem furcsán meredve a mellettem ülő, izzó arcú fiúra.
- Azt mondtad válaszolsz.
- Nem tudom! Lüktetett és égett a fejem, annyira, hogy még a te kezedet is hidegnek éreztem volna – magyaráztam. Már egy kicsit kezdett elegem lenni ezekből a furcsa kérdésekből.
- Szóval akkor hideg volt – faggatózott tovább Jacob, és izgalmában egy kicsit közelebb hajolt hozzám.
- Igen, hideg volt az arcomnak – mondtam, gondosan megnyomva az utolsó szavakat.
- Bells, emlékszel a történetekre, amiket meséltem. A régi legendáinkra? A szellem harcosokra, és a hidegekre?
- Persze, hogy emlékszem – mondtam. Hogy is felejthetném el? Jacob nagyon jól elmesélte népe régi legendáit, a vérfarkasok kialakulásáról, bár én nem igazán hittem ezek hitelességében. Ugyan nem találtam más logikus magyarázatot, de ezek a mítoszok badarságnak tűntek.
- És emlékszel, a legutolsóra, ami a közelben élő vámpírcsaládról szólt, akikkel nagyapáink egyességet kötöttek, mert azt állították, hogy nem táplálkoznak emberekkel?
- Ugye nem azt akarod bemesélni nekem Jake, hogy Cullenék is olyan vámpírok, mint akikkel egy régi legendában egyességet kötöttek a nagyapáid?
- Nem olyan vámpírok, hanem ugyan azok.
